A telefonhívás olyan hirtelen szakította meg a reggeli csendet, hogy Natasa összerezzent. A képernyőn a név jelent meg: „Ljuba néni”.
– Natasa! – jött egy lelkes hang a vonal másik végéről. – El tudod képzelni, hogy a dácsádra megyünk!
A kávéscsésze megdermedt a levegőben. Ljuba néni volt az, aki három hónapig „maradt” az új lakásukban, amíg ő a sajátját felújította. Végtelen három hónap volt, tele kérdésekkel: „Miért nincs ilyen?” vagy »Miért van így megcsinálva?«, és a kedvenc mondatai arról, hogy milyenek voltak a dolgok »az én időmben«.
– Hogyan… utazol? Ki… mi? – Natasha kifacsarta magát.
– A haverjaim és én! Egyhetes nyaralásra – válaszolta a nagynénje, és nevetés és üvegcsörömpölés hallatszott. – Mi ez a nagy dolog? Mi rokonok vagyunk!
A „rokonok” szó mindig is varázskulcs volt Ljuba néni számára, amely minden ajtót kinyitott. A lakásról szóló történet után Natasa és Vitya úgy döntöttek, hogy a család többi tagjának nem mesélnek a dácsáról. De valaki, akire rábízták magukat, biztosan elkotyogta… És még a címet is elárulta nekik.
– Ljuba néni, mi nem… – próbált Natasa tiltakozni, igyekezett határozottságot adni a hangjának.
– Már a vonaton vagyunk! – szakította félbe vidáman a nagynénje. – Hamarosan ott leszünk!
Egy rövid csipogás szakította félbe a beszélgetést. Natasa érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni. Tárcsázta a férjét:
– Vitya, jön Ljuba néni és a barátai.
– Istenem, már megint – sóhajtott fel. – Nem tudtad volna nem kinyitni az ajtót?
– Nem fognak elmenni – mondta Natasa idegesen, a köténye szélét rángatva. – A kerítésnél fognak várni, és a szomszédok előtt gyaláznak minket. Emlékszel a történetre a lakásról? „A bennszülött unokahúg kidobta a bennszülött nagynénit az utcára!”
Ebédidőben Luba néni és társai – három középkorú unokatestvér – már a konyhában serénykedtek. A verandán, ahol Natasa reggel még élvezte a magányt, mások bőröndjei hevertek. A hűtőszekrény most már nemcsak előkészületekkel, hanem mások ételeivel is tele volt, és a boros zacskók szépen sorakoztak mellette.
– Natasha, honnan vannak a törölközők? – kiáltott a középső unokatestvér, Luda a fürdőszobából.
– És hozz vécépapírt! – tette hozzá a legkisebb, Katya.
– És a samponod egy kicsit furcsa – kritizálta a legidősebb, Vera, a levendulaillatú flakont szagolgatva. – Adjatok egy normálisat!
Natasa úgy összeszorította az öklét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. A samponja pontosan olyan volt, amilyennek akarta – a sajátja, személyre szabott, nem a vendégek tömegének szánt. Úgy tűnt, ideje megtanulni nemet mondani, még akkor is, ha rokonokról van szó.
– És látom, hogy egész jól élsz itt! – hirdette Ljuba néni, kényelembe helyezve magát a fonott karosszékben, amelyet ő és Vitya Olaszországból hoztak. – Tágas a telek, van fürdőház… Miért nem szóltak nekünk? Hiszen egy család vagyunk!
– Azért – mondta Natasa halkan, de a hangjában már hallani lehetett a visszafogott érzelmeket.
– Az meg mi? – Ljuba néni úgy tett, mintha a füléhez szorítaná a kezét. – Nem hallottam, amit mondtál!
– Pontosan ezért! – Natasha hangja hirtelen kiáltássá emelkedett. – Mert ti vagytok azok a rokonok, akik azt hiszik, hogy joguk van csak úgy megjelenni, elfoglalni az összes helyet, és használni mindent, ami a miénk!
– Natasa! – Luba néni kicsit felemelte magát, mintha védekezni akart volna. – Hogy merészeled…
– Pontosan ezt merem! – Valami forró, régóta elfojtott érzés támadt fel Natasában. – Emlékszel, milyen volt a lakásban? „Ó, csak egy hétig leszek itt!” – aztán három hónapig! És minden nap: megjegyzések, utasítások, hogyan éljek, mit változtassak……
A „lányok” megjelentek az ajtóban – egyesek törölközővel, mások borospoharakkal, és értetlenül néztek, hogy mi történik.
– És különben is, hamarosan nyaralni megyünk – Natasa megpróbált nyugodtan beszélni, bár a hangja remegett. – Már megvettük a vonatjegyeket.
– Semmi baj, egyedül is boldogulunk! – Ljuba néni hanyagul intett Luba néninek, és kényelembe helyezte magát a székében. – Menjetek csak nyaralni!
– Nem – felelte Natasa, és érezte, hogy a térdei alattomosan remegnek, de a hangja határozott maradt. – Nem maradsz itt! Sem most, sem egy hétig. Ez a mi otthonunk, és egyedül akarunk lenni.
Ljuba néni úgy tűnt, vagy nem hallja, vagy úgy tesz, mintha nem értené.
Három napig tűrték. Három végtelen nap feszült vendégszeretetet. Reggel – mások hangja a konyhában, délután – végtelen megjegyzések: „És nálatok miért van így?” vagy „Másoknál egészen másképp van…”. Esténként éjfélig éneklés a gitárhoz, teljesen figyelmen kívül hagyva a szomszédokat, akiket ez zavart. Natasha petúniái majdnem elszáradtak, mert senki nem vette a fáradságot, hogy megöntözze őket. Mása játékai eltűntek a verandáról – „zavarta a pihenést”. A macska inkább a szomszédokhoz költözött, hogy elmeneküljön az állandó zaj elől.
De a negyedik reggelen…
– Ljuba néni, – Natasa határozottan a rokonok elé tette a bőröndöket. – Még ma el kell utaznod.
– Hogy érted azt, hogy „kell”? – A néni levette a szemét a poharáról. – Egy hétben állapodtunk meg.
– Nem – rázta a fejét Natasa. – Nem állapodtunk meg semmiben. Te csak döntöttél helyettünk. Így volt ez a lakással is. De most már ennyi. Most már elég volt. Holnapra van jegyünk, és annyi mindent kell összepakolnunk.
– Hogy merészeled?! – Vera felháborodva ugrott fel. – Mi…
– Rokonok vagyunk, tudom – vigyorgott Natasa keserűen. – De az, hogy rokonok vagyunk, még nem ok arra, hogy betolakodjunk más életébe. Még csak meg sem kérdezted, hogy jöhetsz-e. Csak úgy berontottál, és…
– Mi olyan nagy ügy? – Luda felhorkant. – Csak egy kis látogatás!
– Látogatás? – Natasa érezte, hogy belülről forr a düh. – Ti nem vendégek vagytok, hanem elfoglaljátok a házunkat. Parancsolsz, kritizálsz, átrendezeled a dolgokat… Tudod, hányszor sírtam abban a lakásban, amikor három hónapig ott laktál?
Ljuba néni megdermedt egy pohárral a kezében:
– Natasa, mi nem úgy gondoltuk…..
Natasa jól emlékezett a pillanatra, mintha tegnap történt volna. Csengettek, a küszöbön egy síró Ljuba néni: – Natasa, javíttatok! Csak egy hétig!” Az egy hétből három hosszú hónap lett.
Eleinte minden furcsának tűnt. A néni nálam aludna pár napot, mi olyan nagy ügy! Épp akkor költöztek egy új lakásba, egy kétszobás lakónegyedbe, amelynek minden részletét szeretettel gondolták át. Minden dolog a helyén volt, minden apróságot különös odafigyeléssel választottak ki.
És akkor…
– Natasa, miért ilyen függönyök? Olyan sötétek! – Luba néni módszeresen átrendezte a poharakat a komódon, ahogyan jónak látta. – Nézd csak Verocska: micsoda szépségei vannak! Fodrokkal, virágokkal….
– Nem sötét, Ljuba néni, ez skandináv stílus – próbálta magyarázni Natasa.
– Skandináv? – horkant fel a nagynénje. – Én inkább temetői stílusúnak mondanám! És különben is, ki rendezgeti így az edényeket? Hadd rendezzek én mindent a magam módján……
Napról napra hangulatos kis helyiségük teljesen mássá változott – inkább kollégiumra, mint otthonra hasonlított. A konyhában élénk színű, rózsákkal díszített szalvéták voltak – „olyan, mint egy kórházi szoba! A fürdőszobában számtalan befőttesüveg és fiola volt – „elvégre a lányok látogatóba jönnek!”. A folyosón pedig egy egész állványt képezett mások kabátjai és cipői – „egyszerűen nem tudom nem nem fogadta be a család!”.
Aztán elkezdődtek a „tyúkpartik”…
– Natashenka, mi nagyon csendesek vagyunk! – Ljuba néni az esti teadélutánra poharakat rendezgetett. – Csak egy kis teát!
A „tea” azonban az éjszakába nyúlt. Vitya a hálószobába menekült fejhallgatóval, és próbált a munkájára koncentrálni. Natasa viszont a fürdőszobában volt, ahol csendben sírt.
– Lányom, miért bújtál el? – A nagynéném bekukucskált az ajtón. – Gyere ki, és ülj le közénk! Tessék, Verocska hozta a specialitásnak számító pitéjét…
A reggel óhatatlanul eljött, és magával hozta az új megjegyzéseket, mások szokásait és elképzeléseit arról, hogy milyen legyen a házuk.
– Natasa, miért olyan üres a hűtőd? – Ljuba néni megrázta a fejét. – Az én időmben…
Az „az én időmben” kifejezés úgy hangzott, mint egy végleges ítélet. Az ő idejében a háziasszonyok minden nap főztek, vendégeket fogadtak, és mindig betartották a kialakult szabályokat. Natasa minden reggel azzal az elhatározással ébredt: „Ma biztosan kimondom, hogy ideje kiüríteni a lakást”. De napról napra a szavak megakadtak a torkán, és soha nem tudta kimondani őket.
– Légy türelmes – suttogta Vitya éjszaka, miközben a karjaiban tartotta. – Ez csak átmeneti…
Ez az „ideiglenesen” három hosszú hónapig húzódott. Három hónapig idegen illatok a konyhában, idegen dolgok a szekrényekben, idegen rend a saját házukban. Három hónapnyi összehasonlítás: „de másoknak…”, »de az én időmben…«, »de mint Verocska…«.
És amikor a néni végre el akart menni…
– Lányom, hogy lehetnék nélküled? – Az utolsó táskát szorongatta. – Nem maradhatok még egy kicsit?
– Luba néni… – Natasa megpróbált halkan, de határozottan beszélni. – A felújításod már befejeződött…
– Mi értelme a javításoknak? Mi egy család vagyunk! Családtagok vagyunk!
Aztán két hétig rendbe tették a lakást. Visszatették a dolgokat a helyükre. Megszabadultak az „otthonos” rózsaszín takaróktól. Apránként építették újra az otthonukat. Aztán ígéretet tettek egymásnak: ez soha többé nem fordul elő! Nincs hívatlan látogató, nincs „beugrás egy hétre”, és nincs rokon előzetes beleegyezés nélkül.
De itt volt újra – bőröndökkel, barátokkal és ugyanazzal az érvvel: „egy család vagyunk” készenlétben …
Az uralkodó csendben tisztán hallatszott az óra másodpercnyi dobogása a verandán, a méhek zümmögése a virágok felett és egy elhaladó vonat távoli dübörgése…..
– Rendben – mondta Luba néni váratlanul nyugodt hangon. – Igaza van. Mi… tényleg túlzásba vittük az ittlétünket. Lányok, kezdjetek el pakolni.
Egy órával később elmentek. További szavak, botrányok és ajtócsapkodás nélkül. Csak úgy eltűntek, mintha valami fontos dologra jöttek volna rá.
Este pedig Natasa a verandán ülve egy csésze forró tea mellett elgondolkodott: talán eredetileg is így kellett volna tenni? Csak egyenesen nemet mondani? Hosszas magyarázkodás és kitalált indokok nélkül… Néha az életben nem az a legnehezebb, hogy megtanuljunk nemet mondani, hanem hogy megtaláljuk az erőt, hogy a megfelelő pillanatban nemet mondjunk.
Barátaim, iratkozzatok fel a frissítésekre, hogy naprakész maradjatok az új anyagokkal!
