Van egy család: férj, feleség és egy hatéves gyermek. A gyermeknek egészségügyi problémái vannak. Rehabilitációra van szükség – és a feleség csinálja: uszoda, logopédus, masszázs, torna és így tovább.
A férj egy ghoul. Minőségi, becsületbeli jelvényes. „Mindenkit támogatok, darmozyady”, »házassággal szültem a fiamat« és hasonlók. A feleség felelős a költött pénzért. Pénzt csak arra ad, amit ő szükségesnek tart. Azonnal figyelmeztetett: ha úgy dönt, hogy elválik – egy fillért sem fog kihúzni belőlem.
Két tágas moszkvai lakás, amelyet a házasságban vásárolt, az anyjára van bejegyezve. Az autók a cég nevén vannak, a vidéki ház a távoli rokonára van bejegyezve, aki neki dolgozik a cégnél – általában a végeket nem lehet megtalálni.
Maga a feleség is vidéki. Egy városi típusú település Mordvinföldön. Könnyen el lehet képzelni, milyen ott egy nehéz gyerek rehabilitációjával. A rokonoktól – egy sánta nagynéni, aki egy időben a lányt a fővárosi intézetbe való bejutásra ösztökélte. Felkészült, belépett, elvégezte a pedagógiai intézetet és megnősült.
A férje anyukája egy idős, templomba járó asszony. Csupa szelídség és alázat. Kékszeműnek látszik, kedvesen beszél, az igazakra hivatkozik és a szentek életét idézi. Évente háromszor fogadja a fia családját a házában, ünnepnapokon, és minden alkalommal elmagyarázza a feleségének: „A legfontosabb dolog egy nő számára, hogy szeresse a gyermekét!” Cellává alakított aprócska lakás: fehér falak, fehér függönyök, aszkézis és táplálkozási rozskéreg. Általában az alma nem esett messze a fájától.
És hat év ilyen élet után a feleség, a végsőkig hajtva, fogja a gyereket, és elmegy a következő szavakkal: „inkább meghalunk egy kerítés alatt, minthogy még egy napig is veled, egy ghoulnal éljünk”. Egy barátnője megengedi nekik, hogy néhány hétig nála lakjanak. A feleség interjúkat rohangál, próbál olyan munkát találni, ami összeegyeztethető a gyerekfelügyelettel, közben takarítja a bejáratokat, hogy keressen valamit, és keres egy olyan sarkot, ahol együtt tudnak élni.
És akkor megjelenik a színen egy idős hölgy. Egy csendes, sálas nagymama.
Ez a szelíd asszony egy apró kézmozdulattal átírja az első lakást a feleségének, a másodikat pedig a gyereknek. És amikor a döbbent és dühös fiú odamegy hozzá, szelíden válaszol a kiabálásra: „De én mindig azt mondtam: a lényeg az, hogy szeressük a gyereket. A mi kisbabánk kicsi és beteg. No, semmi, most eladnak egy lakást, a pénz sokáig elég lesz nekik, ha Isten is úgy akarja, minden rendben lesz”. A fiú kiabál: „Én vagyok a kislányod!” „Miféle gyerek vagy te?” – csodálkozik az öregasszony. – „Te egy nagyfiú vagy. Semmi baj, majd megkeresed a saját pénzedet”.
És a nő kék szemmel néz. És rágja a rozskérget.
És azt mondja, hogy az alma lejön a fáról.
