Nem ugrana el a kulturális miniszteri szereptől, de még nem tart ott a Tisza Párt, hogy erről kelljen nyilatkoznia – derült ki Nagy Ervin interjújából, amelyet a Kontrollnak adott vasárnap. A színész az elsők között állt ki Magyar Péter mellett, azután, hogy a mostanra már a legnagyobb támogatottsággal bíró ellenzéki párt vezetője egy évvel ezelőtt a nyilvánosság elé állt, szembefordulva a Fidesz által létrehozott rendszerrel.
A politikai és kulturális térben gyakran összekeverednek a szerepek. Színész vagy politikus? Művész vagy aktivista? Nagy Ervin az elmúlt időszakban világosan állást foglalt: nem akar a politika elől meghátrálni, de nem is engedheti, hogy a kultúra egyetlen politikai erő eszközévé váljon.
Mikor Magyar Péter egy éve szembefordult a Fidesszel, Nagy az elsők között volt, akik nyíltan mellé álltak. Ezzel viszont nagy árat fizetett: elveszített bizonyos szerepeket, az RTL például már nem foglalkoztatja. „Túl megosztó személyiség lettem a médiatérben” – mondja. De vajon megéri a kockázat? Erre ő maga is választ ad: ha ezzel segíthet felépíteni egy új kulturális közeget, akkor igen.
A magyar kultúra és a politika csapdája
Nagy Ervin szerint a magyar kultúra az elmúlt évtizedben háttérbe szorult a nemzetközi térben. Olyan országok fesztiváljaira kellene eljutnunk, mint New York, Avignon vagy Sydney – nem pedig csak a közép-ázsiai régióba. Egy méltó nemzetközi filmfesztivál hiányát is fájlalja, és azt szeretné, ha Budapest valóban kulturális központtá válna.
De ehhez nem csak infrastruktúra kell, hanem szemléletváltás is! Jelenleg sok színház és kulturális intézmény politikai alapon kap támogatást. Ezt szerinte fel kell számolni: „Dolgozni kell, nem lesz segédmankó a kultúrkampfban.” A művészet nem lehet politikai propaganda eszköze.
Miniszteri szerep? Igen, de nem minden áron!
Felmerül a kérdés: ha lehetősége lenne rá, vállalna-e kulturális miniszteri szerepet egy új kormányban? Nagy erre diplomatikusan válaszol: „Nem futnék el előle, de nem is keresem ezt a pozíciót.” Nem akarja, hogy „miniszter úrnak” szólítsák, nem akarja a politikai elit körüli smúzolást. De felelősséget vállalna azért, hogy a kultúra ne politikai eszközzé váljon.
Támogatná a művelődési házak megerősítését, a filmipar fejlődését, és azt is, hogy a Magyarországon forgató külföldi produkciók támogassák a hazai filmeseket egy inkubátorprogramon keresztül.
Erős színészszakszervezetek és politikamentes művészet
Nagy egyértelműen kiáll a színészek érdekvédelme mellett. Szerinte szükség van erős szakszervezetekre, hogy a művészek ne legyenek kiszolgáltatva politikai vagy gazdasági nyomásnak. A politika nem szólhat bele abba, hogy ki kap lehetőségeket és ki nem.
Egy valódi polgári társadalomban a kulturális támogatásoknak átláthatónak és politikamentesnek kell lenniük. Ahogy Csányi Sándor nem mondja meg, ki játszik a futballcsapatban, úgy Orbán Viktornak sem kellene kineveznie az Operaház igazgatóját – mondja Nagy.
A jövő és a felelősség
Nagy Ervin azt is elismeri, hogy politikai állásfoglalása miatt most „égeti a karrierjét.” De szerinte a probléma nem az ő állásfoglalása, hanem a magyar politikai kultúra. A megbélyegzés, a tiltólisták, az elhallgattatás rendszere az, ami elfogadhatatlan.
Sokan csalódtak a politikában. „Az én csalódottságom is hatalmas, hogy Deutsch Tamásból mi lett, vagy egy Orbán Viktorból…” – mondja. Az emberek gyanakvóak lettek, és nem bíznak a politikai szereplőkben.
A kérdés tehát az: lehet-e új politikai kultúrát teremteni? Lehet-e úgy kormányozni, hogy a kultúra ne legyen a hatalom játékszere?
Nagy szerint az a párt, amelyik képes lesz ezt megvalósítani, az lesz a következő húsz év iránytűje. Ő pedig hisz benne, hogy ennek az iránynak a meghatározásában szerepet tud vállalni.
