Gyermekkorom óta nagyon szerettem és tiszteltem a szüleimet, úgy gondoltam, hogy ők a legértékesebb emberek, akikre támaszkodhatok és akikre támaszkodhatok az életben.
19 éves koromban őszintén beleszerettem és hozzámentem Waldekhez, 20 éves koromban pedig anya lettem és megszülettem egy fiút, egy nagyon udvarias és szerető fiút. Akkoriban nem volt hol laknunk, ezért egy ideig a szüleimnél laktunk. Nem sokkal később a nagymamám meghalt, és hátrahagyta a házat.
A házat apámra hagyta, így a szüleim úgy döntöttek, hogy felújítják egy kicsit, és ott fognak lakni. Amikor a fiunk hat hónapos volt, a férjemmel külön akartunk élni. Megkérdeztem őket, hogy beköltözhetnénk-e ebbe az egyszobás lakásba, amíg ők beköltöznek a házba. De az anya nemet mondott.
Ő és az apa úgy döntöttek, hogy bérelnek egy lakást, hogy legyen belőle plusz bevételük. Az anya azt mondta, hogy nehéz lenne nekem egyedül a gyerekkel, mert a férjem állandóan dolgozik, és ő mindig segítene nekem, ezért még jobb is lenne nekünk, ha velük élnénk a nagymamám házában.
Akkor még nagyon fiatal és ostoba voltam. Valamiért akkoriban úgy döntöttem, hogy anyámnak igaza van, hittem a jó szándékában. Még a férjem is hagyta magát meggyőzni, bár ő kész volt albérletbe költözni.
Ugyanakkor anyámat sajnos kirúgták a munkahelyéről, és jövedelem nélkül maradt. Csak apám és a férjem dolgozott. Eleinte anyukám végezte a felújításokat, de miután minden elkészült, azt mondta, hogy nem fog munkát keresni. Egyszerűen azt mondta nekünk, hogy otthon akar maradni az unokájával.
Meggyőzött arról, hogy az otthon ülés nem nekem való, mert még fiatal vagyok, tele vagyok erővel, és dolgozni kell mennem. Én másképp gondoltam, ezért munkát találtam, és részmunkaidőben tovább tanultam az egyetemen. Anyukám viszont a gyerekemmel ült. A fizetésem nagy részét anyukámnak adtam, mert folyton azt hajtogatta:
“A gyerekednek erre van szüksége, a gyerekednek arra van szüksége…”, és aztán valahogy véletlenül meghallottam, hogy anyám panaszkodott a barátnőjének, hogy ő az, aki eltartja az unokáját, etet minket, öltöztet minket, és általában az egész családunk az ő vállán nyugszik, míg a férjem és én olyanok vagyunk, mint a lusták, mert mi mindent készen akarunk, hogy ő nevelje a fiunkat, míg mi karriert építünk magunknak.
A barátnője természetesen felháborodott azon, hogy a férjem és én ilyen fiatalon nem tudunk eltartani egy gyereket, ahelyett, hogy állandóan az anyánkra támaszkodnánk. Az anyukája azt mondta neki, hogy nem keresünk sokat, bár ez nem igaz, mert a férjem és én fizetünk mindent.
A szüleim szó szerint egyáltalán nem vesznek semmit a házhoz, minden rajtunk múlik, egészen a közüzemi számlákig, és ezt már megszoktuk. Akkor megsértődtem rá, de nem mertem vitatkozni, nem is akartam, mert nagyon szeretném, ha béke lenne a családban, még inkább ilyen nehéz időkben.
Aztán megint kiderült, hogy anyukám azt mondta, hogy a család pénzét pazarolom ezekre a tanulmányokra, pedig a férjem fizeti a tanulmányaimat, elvégre a szüleim most egy fillért sem adnak nekünk. Nemrég lettem egy kislány anyukája, és szülési szabadságon vagyok.
Anyukám még mindig nem dolgozik, apukám csak alkalmi jelleggel, pedig még nem is nyugdíjasok, és jó egészségnek örvendenek. Még mindig tudnának keresni, legalább maguknak, nekünk könnyebb lenne.
Kiderült, hogy a férjem az egyetlen, aki eltartja az egész családot. Anyám már nem segít a gyerekekkel, pedig mindenkinek elmondja, hogyan boldogul az unokákkal, és az egész ház a fején van. És folyton azt mondja a férjemnek, hogy nincs pénze semmire.
Az apja pedig bátorítja őt. Nemrég a férjem el akar költözni a szüleitől egy albérletbe. Egyrészt nem akarok többé anyámmal és apámmal élni.Másrészt viszont hogyan hagyhatnám el a szüleimet, ha ők nem dolgoznak?Ők neveltek fel engem, hogyan hagyhatnám őket most magukra?
Ez egy olyan zárt kör, amiből én sem tudom, hogyan tudnék kilépni, mert egy ember fizetéséből még egy albérletet sem tudunk kifizetni. Szégyen, hogy a hozzám legközelebb álló emberek így viselkednek. Mi mást tehetnénk?
