Inna egy padon ült, lehajtott fejjel, kezét az arcára téve. Fájdalmas és szomorú volt. Terhes barátja elhagyta őt. Hirtelen egy gyermek keze megérintette a karját. Mielőtt Inna rendesen ránézhetett volna a fiúra, az átkarolta a nyakát, és felkiáltott: – Anyu, hol voltál?
A gyerek apja odarohant, és megpróbálta elvinni a fiút, de az nem engedte el. Inna átölelte a gyermeket, megsimogatta, és vigasztaló, szeretetteljes szavakat mondott neki. Az apa csendben ült mellette. A baba megnyugodott és elaludt a lány karjában. “A feleségem két évvel ezelőtt hagyta el ezt a világot. Tema nagyon hiányzik az édesanyja. De ugyanakkor egyetlen nőt sem enged közel magához.
Nem tudom, mi vonzotta magához. És miért sírsz? Inna, aki nem számított rá, elmondta a férjének a bánatát: – Légy a feleségem! Tema nem hiába választott téged – ez volt a sors. A gyermeked az enyém lesz. Stas vagyok. Segítsünk egymásnak – mondta a történet hallatán. – Próbáljuk meg – sóhajtott fel Inna. Évek teltek el. Szerelembe estek, és még három gyermekük született. És most ünnepséget terveznek. Egy évfordulót. Aranylakodalom. Egy étteremben ünnepeltek. Mind az öt gyermekük, számos unokájuk és rokonuk összegyűlt.
Tema, Sztasz és Inna első gyermeke, most Artem Sztanyiszlavovics, a bank igazgatója, pohárral a kezében felállt, és csendet kért. Emlékszel, hogyan találtam rád? Tudtam, hogy nem te hoztál a világra. De valami felébresztett. Valaki a fülembe suttogott: “Menj hozzá. Ő az anyád! Nem fog elhagyni és magadra hagyni.”
Így történt, hogy én magam választottam anyámat. Köszönöm neked, anya, és neked, apa, a szeretetet, a ragaszkodást, a nevelést, az élethez vezető utat. Ti vagytok a legjobbak! Igaz, amit mondanak: amikor Isten bezár egy ajtót, kinyit egy másikat. Csak legyen bátorságod átlépni rajta, és ne utasítsd vissza a kinyújtott segítő kezet.
