Hogy lehet az, hogy az ember néha mindent belead, és mégis úgy érzi, hogy értéktelen. Nekem pontosan így van. A férjemmel egész életemben úgy dolgoztunk, mint egy ökör a farmon, hogy a gyerekeinknek mindenük meglegyen.
És most, amikor támogatásra van szükségem, amikor a nyugdíjam alig elég az alapvető szükségleteim fedezésére, nem látom és nem hallok felőlük. Mindig azt gondoltam, hogy ha jót adsz a gyerekeidnek, később majd ők is visszafizetik. De nem igaz! A gyerekeim, bár felnőttek, úgy tűnik, elfelejtették, honnan jöttek erre a világra.
A fiú a menyével, a lány a vejével – mindenkinek megvan a saját élete, saját kiadásai, külföldi nyaralások, feltankolandó autók. Én pedig már egy hete száraz kenyeret eszem margarinnal és áztatott krumplival, mert a téli szénszámlák kifizetése után már csak a gyógyszerekre és a tandíjra maradt.
A férjem hospice-ban van, mert súlyos agyvérzése volt, és nem lehet vele kapcsolatot tartani. Egyszer, emlékszem, a szomszédasszonyom mesélte, hogy a gyerekei hogyan segítenek neki – bevásárolnak, néha gyógyszert vesznek.
Amikor ezt hallottam, fájt a szívem. Az én gyerekeimnek eszébe sem jutna ilyesmi. Én pedig, ostoba módon, szégyellem megkérdezni. Elvégre megvan a saját életük, a saját problémáik, nem akarok a terhükre lenni.
A fiam orvos lett. A férjemmel egész életünkben spóroltunk, hogy kifizethessük a tanulmányait. Az orvos végül is tisztelet és büszkeség a szülők számára. És a lány?
Ő óvónő. Nem túl előkelő szakma, de fontos is, ő tanítja és neveli a gyerekeket. Mindketten dolgoznak, mindkettőjüknek megvan a saját életük. Mindezt nekünk köszönhetik, mert mindenben segítettünk nekik, hogy elindulhassanak.
A fiú a feleségével és a gyerekeivel nemrég még Törökországban is volt nyaralni. Láttam a képeket a Facebookon, minden gyönyörű, fényűző. És én már annyi éve ebben a lakásomban lakom, soha nem voltam máshol, csak a szülővárosomban.
Nem mintha irigykednék a nyaralásukra. Hadd legyen nekik, hadd élvezzék az életet. De tudod, néha azt kívánom, bárcsak eszükbe jutna, hogy nekik is van egy anyjuk, aki világra hozta és felnevelte őket.
Néha esténként leülök és elgondolkodom magamban, hogy lehet az, hogy az ember egész életében próbálkozik, és aztán így ér véget. Én és a nővérem, amikor a szüleim idősebbek voltak, mindig segítettünk nekik. Nem kellett mondani nekünk, csak tudtuk, hogy ez a kötelességünk. És a gyerekeim? Hibát követtem el valahol, hogy nem tanítottam meg nekik a család fontosságát?
Néha arra gondolok, hogy talán egyenesen meg kellene mondanom nekik. Talán nem veszik észre, milyen nehéz most az életem. De aztán arra gondolok, hogy én, egy öregasszony, mit mondhatnék nekik, hogyan viselkedjenek?
Valószínűleg úgysem hinnének nekem, vagy azt hinnék, hogy túlzok, így hát együtt élek a dilemmáimmal. Hímzek, mert ez az egyetlen öröm, amit megengedhetek magamnak, a nap többi részében pedig számolom a filléreket, és azon gondolkodom, mit egyek, hogy ne költsek túl sokat.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez így fog alakulni. Egész életében a legjobbat nyújtani, és öregkorára magára maradni. Szomorú, de hát ez a sorsom. Talán egy nap a gyerekek megértik, de azt hiszem, akkor már túl késő lesz.
